A mai nap után elgondolkoztam, hogy biztos csak azzal áltatom magam én irányítom az életem… de azért végül maradok az abszolút realista ateistának. Szóval mióta véget ért az első fél év, kicsit egyhangúan és unalmasan teltek a napjaim. A kollégium kiürült, az egyetem is, sehol senki, továbbá van egy rakat házim, így ezzel teltek a napjaim. Igazából szerettem volna haverkodni a helyiekkel, hogy azért mégis fejlesszem valahogy a tudásomat meg hátha kapok pár belsős infót hova lenne érdemes utazgatni, nézelődni, de a campusban maradó 50-60-as nénik a maguk szecsuáni dialektusukkal erre nem sok sanszot adtak.
Az elmúlt héten egy dolog tartott izgalomban, el tudtam intézni a bankban, hogy legyen internetbankom és ezzel együtt tudok neten rendelni, fizetni bankkártyával… kemény menet volt ez is megérne egy rövid megemlékezést. Életemben először megtetszett egy telefon, amit végül meg is rendeltem és a mai napra vártam, hogy végre kiszállítsák.
A reggelem átlagosan kezdődött, felkeltem, picit fáztam, bekapcsoltam a hősugárzómat (már ilyenem is van) leültem a laptophoz átfutottam az otthoni híreket, kicsit angoloztam, majd rákészültem lélekben a következő adag kínai szóra, amikor is valaki picit erőszakosan kopogott… egyszer… majd még egyszer… ismét kihangsúlyozom az egész koliban síri csend és hullaszag terjeng. Erős felkiáltással jeleztem, hogy türelem magamra kaptam pár értelmes göncöt majd kinyitottam az ajtót, ahol két számomra teljesen ismeretlen kínai csaj állt. Az egyik felkiáltott örömében, hogy Waigouren (külföldi) a másik először elkezdett hadarni kínaiul, majd sokkolt arcomat látva átváltott angolra:
„-Szia, mit csinálsz ma? Van egy kis szabad időd? Most el akarunk menni a közeli havas hegyekhez túrázni nincs kedved jönni?
- Ő…izé hát…hogy…mi???…. szóval.. végül is van, de sajnos épp egy csomagot várok amit mára ígértek azt meg kell várnom.
-Ó az nem gond, megkaptad a futár telefonszámát?
- Ő..ő..a futárét…. ja igen…. igen itt van”
Ezután felhívta és letárgyalta, 10 perc múlva itt volt a telefonom. Én még kicsit sokkolva kérdeztem, hogy jól értek-e mindent és biztos, hogy rám van szükségük:
„- Mikor akartok indulni? – kérdem én a rutinos kém, hátha összezavarom a kitalált mesét,..
- Amint összeszedtünk elég embert mennék, nincsenek itt osztálytársaid is?
- Hát igazából nem nagyon, egyik fele haza utazott a másik fele a másik campusban van. De körbenézhetek hátha van itt még valaki.
- Ok értjük, akkor akár mehetnénk is.
- Végül is… bocs de azért még összekapnám magam.
- OK. lent várunk és indulunk.”
Ezután nyugiban letusoltam, nem siettem, hátha ez valami reggeli látomásféle vagy már annyira begolyóztam, hogy idegenekkel képzelek be beszélgetéseket. Azért végül le sétáltam és tényleg ott vártak rám a kollégium előtt. Hát gondoltam, akkor kezdjük. Mondtam, bocs még vissza kell mennem, mert a buszkártyám fent maradt: „ Ó, az nem kell, kocsival megyünk.” Így egy perccel később beszálltam egy ezüstszínű max 1-2 éves Mercedesbe a két továbbra is vadidegen csajjal és suhantunk az állítólagos havas hegyek felé. Ekkor azért már felébredtem és egy gyors kockázatelemzést végeztem: telefon van nálam, a pénzem bankkártyán így ezen a vonalon nem kell tartanom, a vesém valószínűleg nagyobb mint egy átlagos kínai így nem férne be a testüregébe, bármi nem tetszik ki tudok szállni bárhol és azért pár varga betűvel, de haza tudok jutni … summázva nagy bukta ebből talán nem lehet. Kíváncsian tekintettem a mai nap folytatására.
Szépen próbáltam beszéltetni őket hátha rájövök, mi ez az egész mert az első 15 perc együtt kocsikázás után azért összeállt, ez nem egy szimpla kirándulás lesz, az első tippem az volt, hogy „gucsi táskának kellek” a haverok elé a kiránduláshoz, de nem értettem, hogy találtak meg, mert az is kiderült, nincs közös ismerősünk. Aztán rákérdeztem, amúgy mit csinálnak, kaptam egy névjegykártyát – amitől nem lettem okosabb, de legalább egyértelmű, hogy nem diákok, hanem dolgoznak. Közben leesett, hogy a legnagyobb dolog amitől tartanom kell az a vezetési stílusuk… autópálya jobbról előzésen már meg se rebben a szemem, 2x3 sáv jobbszélsőből vissza kanyarodás ellenkező irányba azért még nekem is új volt. Mindig tanulok, na. Kb. egy röpke óra és megérkeztünk a hegyekbe, ahol még a hó is eset és fehér volt minden. Kicsit olyan volt a hangulat mintha Ausztriában lennék, csak a tüchtig faházakat lecserélték pagodaszerű építményekre. Ekkor volt egy pillanat, amikor páni félelem fogott el, hogy a sofőr autópályán mutatott vezetési képesség, összeadva azzal, hogy életében nem vezet fagyban, szerintem itt a téli gumi mint fogalom sem létezik, rá helyezve egy gyönyörű hegyi szerpentinre egy kellemesen andalító hóesésben…hmm foglalkozzunk a tájjal ilyenkor inkább, nekem bejött.
Felértünk egy parkolóba, kiszállás pici séta, ahol is találkoztunk egy másik kocsinyi ismerőssel, akiknél egy rakat fényképező/kamera volt. Ha eddig teljesen szürreális volt a napom, akkor innen csavartak rajta még egyet. A hegyi ösvényen elindulva végig a havasokon fel a csúcsig minden második pillanatban egy fotó, videó készült rólam ahogy: sétálok, hógolyózom, rázom a fát, hogy hulljon a hó róla, csoportkép a helyiekkel, csoportkép a kísérőkkel. Jobbról, balról, szemből, alulról minden létező beállításban.
A gyér kínai beszédkészségemmel, illetve az ő gyér angoljukból aztán elkaptam, hogy az egyik központi hölgynek, aki reggel elhozott, a cége ahol dolgozik amúgy ingatlan beruházással foglalkozik és szemben a hegy túl oldalán épp egy új szállodát csinálnak. Ebből aztán kisakkoztam és később meg is erősítettek, hogy én most akarva akaratlanul ennek a hotelnek a reklám anyagainak valamilyen arca lettem. Ekkor még csak kb. délután 3 órát írhattak... Közben kerestünk egy másik helyszínt is, ahol egy omladozó függőhídon lőttek pár képet. Ezzel párhuzamosan, ha éhes voltam kaptam kekszet, vizet, sőt még volt egy könnyű ebéd is, ami szokás szerint leírhatatlanul finomra sikeredett. Amúgy a havas hegycsúcs gyönyörű volt.
Szóval azért eddigre jóval jobba lettünk, megtudták miért kerültem ide, mit csinálok sőt, hogy májusban vizsgáznom kéne kínaiból, mondták ó az jó ha szeretném akkor segítenek szívesen a felkészülésben szívesen beszélgetnek velem ha gondolom... végül is miért ne.
Következett a második csavar, rákérdeztem még is miért én? A sztori lényege, hogy akikre eredetileg gondoltak külföldi haverjaik mindegyik lemondta, valaki már pedig kellet ezért jobb ötletük hiányában eljöttek az egyetemem nemzetközi kollégiumába mert ott biztos találnak valakit. Végig mentek az összes szinten, ahol senkit nem találtak végül egyedül az én szobám ajtajánál volt egy pár cipő, amik amúgy a futó cipellőim voltak és szaghatások miatt száműztem őket a szobámból, ebből arra következtettek itt biztos van valaki és bekopogtak. Innen a folytatás ismert.
A nap tovább folytatódott a hegy lábánál, ahol is felkerestünk egy vidéki fogadód vacsorázni. A kaja annyira természetes volt, hogy az elfogyasztott kakast mi választhattuk ki, majd előttünk is véreztették kopasztották darabolták elő. Majd készítettek belőle egy olyan „pörköltet” nem az de magyarra átfordítva talán ez van legközelebb, hogy… én ritkán ettem ennyire jót.
Harmadig csavar: körbeüljük szépen a hatalmas wokot amiben rotyog a sok hús, zöldség, válogatott fűszerek, mindenki szépen a pálcikájával vadásza a falatokat. Amikor is mondják, hogy a legjobb a falat a VIP vendégnek jár ergo nekem, ekkor egy megfoghatatlan balsejtelem kerített hatalmába és igen a tálamban landolt a kakas feje taréjjal, csőrrel kiegészítve. Plusz mellé egy pohár „Baijiu” (fehérszesz, cirok pálinka, európai gyomornak a körömlakklemosó jut róla eszébe). Először poénra vettem, hogy biztos ez a szokásos „waiguoren” etetés, majd amikor láttam a csillogó áhítattal telt szemüket, konstatáltam, hogy nem ezt most tényleg becsületből meg kell ennem. A taréjt lenyomtam, meg kicsit a bőr alatti húsból nyámmogtam, amúgy nem volt vészes még csak nem is öklendeztem, de nem ez lesz életem kedvenc falatja.
Lezárásként telefonszámcsere, megígérték legközelebb megtanítanak hogyan kell a Szecsuani Mahjongot játszani. Végül beszállás a kocsiba és este 9-kor kitettek a kollégium előtt, nagy hálálkodás közepette, mert megmentettem a forgatásukat. Én próbáltam hasonló vehemenciával, de az képtelenség, szintén kifejezni a hálámat a mai napért.

A kakas fej és a kész menü: