A story főhőse Yanglin, az egyik afrikai fiú diáktársunk. Az egyik reggel, mikor benyújtotta az aznapi házi feladatait, Wendy kinyitotta a munkafüzetét és azzal a lendülettel vissza dobta, hogy ez mi? Yanglin mondja, hogy a házija. Wendy: Kicsinálta? Y: Én, mondja hamiskás mosollyal. Ebből kerekedett egy 1-2 perces adok-kapok, amiben a diák végig tagadott, a tanár pedig kérdezett. Végül Wendy ismét megkérdezte, hogy: „Biztos vagy ebben? Csak azért kérdem, mert még korábban nem meséltem, de egyébként a Mester diplomámat pedagógia pszichológiából szereztem, írás elemző szakirányon.” Ekkor mi már visítottunk. A diák tovább tagad, bár szerintem is érezte, hogy hiába. Végül Wendy rákérdezett, hogy az íráskép alapján úgy saccolja egy kb. 23-24 közötti kínai diáklány volt, ugye? Yanglin egy beismerő ernyedt fejbólintással nyugtázta, hogy elég pontos volt a találat.
Ezután Wendy ezt nyugtázta, majd kiselőadást tartott, hogy igen, érti mi történhetett, de el kell valamit mondania a segítőkész kínai lányokról, főleg nekünk agglegény hármunknak. W: „Igazából, hogy úgy fogalmazzak, ti hárman, mint külföldi fiúk, akik nem vagytok házasok, a kínai lányoknak olyan vagytok, mint egy…hmmm… (hosszas szókeresés) mint egy Louis vuitton táska, drága, exkluzív és azért van, mert jól mutat az utcán, ha ilyet hordasz magadnál.”
Ennyire még sosem tárgyiasítottak.