Az előző részben ott tartottunk, hogy 2014 január végén jött egy nyűgösebb időszakom, egyrészt elkezdődött a vizsgálati szezon, másrészt a kapcsolataim nem úgy alakultak, ahogy az tervezgettem, talán lehettem volna türelmesebb.

Ezekben a napokban megkaptam a MÜPA aktuális hírlevelét, amiben nagybetűkkel hirdették, hogy február 3-án Kínai Hold Újévi hangversenyt tart a meghívott Zhejiang Kínai Tradicionális Zenekar, úgy gondoltam ennyi vigasztalást megérdemlek, ezért régi koncertjáró partneremet, Mónit elhívva, ketten megtekintettük. Gyönyörű volt, olyan hatást gyakorolt rám, hogy innentől kezdve pár napig bármilyen Kínával kapcsolatos dologra sokkal szenzitívebb lettem.

Közben kaptam sorban a hírleveleket az aktuális nemzetközi ösztöndíjakról, amik szépen nap-nap olvasás nélkül landoltak a kukába, azonban a koncert után az egyikben kiszúrtam, hogy a sorok között Kína szerepel, rákattintottam, elolvastam és kivételesen tetszettek a feltételek, sőt én is megfeleltem nekik, grátiszként Phd. tanulmányokra is lehetett jelentkezni. Innentől kezdve egy több hetes agónia kezdődött, hogy mi legyen, megpályázzam – ne pályázzam. Ezzel párhuzamosan kaptam egy értesítést, hogy a Kogart Házban „Párás hegyek, illatos virágok” címmel, hagyományos kínai tusfestés kiállítást tartanak, erre is elmentem és ez is nagyon tetszett. Kicsit később Nada-tól (egy szerb raftostól) kaptam egy értesítést, hogy a Kínai Rafting szövetség megint meghívásos versenyt szervez, szokásos feltételek: fizetik a repülőt, szállást, kaját, csak vízum kell, meg költőpénz. Próbáljunk meg mi is jelentkezni rá. A versenyre természetesen rögtön jelentkeztünk.

Az eddigi Kínával való viszonyomról tudni kell, hogy én 2010-ben voltam már egyszer egy ugyanilyen verseny keretében kint, ami hatalmas élmény volt, ez volt az első olyan külföldi utazásom, amit tevőlegesen szerveztem mindenféle felsőbb (szülői, baráti stb…) felügyelet nélkül. Magát az utat imádtam, viszont az ország, hát… annyira nem jött be.

A következő hetek őrlődése azzal telt, hogy mi legyen, beadjam - ne adjam. Azt nagyon gyorsan eldöntöttem, hogy egy döntést fogok hozni, ha megpályázom, akkor bármi lesz, végig csinálom. Nem akartam azt a kényszerpályát magamnak, hogy beadom, lesz ami lesz alapon, aztán ha kiderül, hogy nyertem, kezdhetem elölről az egész agóniát. Ilyenkor a végén az ember úgyis megy, mert ezt a lehetőséget nem lehet kihagyni alapon, de az már megint egy külső kényszer szülte megoldás lett volna.

Az őrlődés alapja pedig a szokásos, mit hagyok itt szinte biztosan és mi az amit talán kaphatok cserébe. Elég hosszú volt a két lista (család, barátok, karrier stb…). Közben a háttérben hol intenzíven, hol kevésbé, de folyamatosan foglalkoztam a kérdéssel. Ha megyek akkor hova, melyik város, melyik egyetem, milyen szak? Ez elsőre tű keresésnek tűnt, aztán megint a véletlen folytán, megtaláltam a jelenlegi iskolámat. Egész Kínában itt találtam külön könyvvizsgálat phd szakirányt, sőt, külön számviteli kutató intézetet. Picit utána olvastam a környéknek és amit írtak, az tetszett.

Közben teltek a hetek elérkezet március, amikor egyik reggel egy mail fogadott a Kínai rafting szövetségtől, hogy gratulálnak elnyertük a meghívást a kínai versenyre. De sajnos még nem tudják a végleges időpontot megmondani, sem a helyszínt mert még vita tárgya, de amint aktuális lesz értesítenek sőt leszervezik a repülésünket is.

Végül, elismerem a meghívás hatására, még mindig pici bizonytalansággal is, de egy érdeklődő levelet küldtem a kinti összekötőnek, aki készségesen válaszolt. A levélváltások után eldöntöttem, hogy beadom. Erre írt, hogy örülnek neki, de majd próbáljam meg inkább jövőre, sajnos az ösztöndíj leadási határidő ez a hét péntek (kedd este volt), ami arra vonatkozik, hogy addig kell megérkezni a küldeménynek és ismerve a helyi viszonyokat ez gyakorlatilag lehetetlen. Továbbá minden kiküldött anyagot angol vagy kínai nyelven kérnek.