Év végi nagy összefoglaló helyett inkább úgy döntöttem, megírom az ideutazásom történetét, hiszen úgyis a háttérben erről szólt majdnem az elmúlt 12 hónapom. In medias res: jelenleg Kínában, Szecsuán tartomány fővárosában, Chengduban vagyok, ahol is a kínai állam ösztöndíjasaként kínai nyelvet tanulok és, ha a következő évben sikerül letennem a nyelvvizsgát, akkor megkezdhetem a Phd tanulmányaimat.

Kezdjük a miérttel és picit az előzményekkel, mert ez kicsit messzebbre nyúlik vissza.

Fontos leszögeznem, hogy én otthon alapvetően jól éreztem magam. Nem volt minden tökéletes, de ilyen úgysincsen, azért én is örülök, hogy pár dolgot ott tudtam hagyni a repülő ajtajában. Ennek ellenére azért hiányzik sok minden, volt egy kialakult életem, több olyan kis közösséggel, amiket önmagukban is imádtam és már egy is teljesen ki tudta tölteni egy napomat: ott volt a rafting csapat, PSZF-es, Corvinusos közeg. Volt egy munkahelyem, ahol nem csak jó volt lenni, de még amit csináltam, azt is élveztem és ott voltak az unokaöcséim és unokahúgom és ne feledkezzünk meg magáról a Só u.-ról, meg a „hétvégi kiránduló kis úttörő Örsről sem”. Vagyis a lehető legkevésbé sem menekültem otthonról.

Mégis miért indultam el? Mert alapvetően mindig is el akartam. Nagyjából a második X óta tartom azt a véleményem, hogy egy messzire vezető jellemfejlődéshez elengedhetetlen, hogy az ember az életében legalább egyszer tartósan kiszakadjon az addigi közegéből. Ez régen megfelelt annak, amikor az a kis diák faluról felment a városi kollégiumba, mára mivel összébb húzódtak a határok, minimum külföldre kell menni, amibe természetesen a két hét all-inclusive a Sharm-El Sheikh turista gettóban nem számít. Ezért mindig csak a formáját kerestem, általában fél-egy évben gondolkoztam, ilyen erasmusos keretek között, de ebből például a korosztályom nagyátlagához képest nyelvvizsga hiányában végig kimaradtam. Mégis olyannyira foglalkoztam az utazással, hogy általában évente legalább egyszer végig böngésztem az aktuális ösztöndíj és önkéntes gyűjtő honlapokat, hátha találok valami kézenfekvőt, de általában vagy én nem feleltem meg vagy nem tudtam magam elképzelni a talált programokban, ezért lelkiismeretesen mindenhova beregisztráltam, de általában egy hét után már spamként kezeltem a kapott hírleveleket.

Utóbbi években azért én is látom a generációm nagy részének az összecsomagolását, honaljuk alatt a jeggyel Berlinbe vagy Londonba. Adta volna magát ez a kézenfekvő lehetőség nekem is, de hogy finoman fogalmazzak, nem érzem egy „kék óceán élet stratégiának” 100.001-nek kimenni Londonba, bármennyire is imádom magát a várost. Kb. mint megnyitni az aluljáró harmadik Fornettisét, soha nem tudtam megérteni.

Az előtörténethez még hozzá tartozik, hogy picit mindig is vonzott a kutatói munka, esetleg egy Phd program, azonban erről a tervemről gyorsan lemondtam. Egyrészt beszélgettem korábbi hallgatótársakkal, volt tanárokkal és elég jó rálátásom volt, hogy tudjam, én ennek Magyarországon soha nem kezdenék neki. Maradt egy esetleges külföldi, ezzel viszont egy probléma volt, hogy angolom egy angolszász egyetemhez, rendes ösztöndíjhoz nem elég, saját zsebből megfinanszírozni pedig megint értelmetlen befektetés.

Ilyen fő előzmények után érkeztem 2013 végéhez, egy hatalmas kérdőjellel, hogy most merre. Két hónapja lezártam a tanulmányaim egyik fő részét, meglett az adótanácsadóim, a következő lépcsőfok pedig egyértelműen a könyvvizsgálói lett volna, ami jó esetben 3, de inkább 5-6 éves elfoglaltságot jelentett volna. Karrierem szerintem jól állt, lépkedtem szép apránként előre, perspektíva megvolt benne.

Aztán 2014 január végén, jött egy nyűgösebb időszakom, egyrészt elkezdődőt a vizsgálati szezon, másrészt a kapcsolataim nem úgy alakultak, ahogy az tervezgettem, talán lehettem volna türelmesebb.